A 2024-es fizikai Nobel-díjat sokak meglepetésére két, a mesterséges intelligencia kutatásában történelmi érdemeket szerzett szakember, az amerikai John J. Hopfield és a legendás, brit Geoffrey E. Hinton nyerte. Az MI többi, még ugyancsak élő és aktív tagjai (például Yann LeCun, Eliezer Yudkowsky, Ilya Sutskever vagy éppen Yoshua Bengio) mellett azonban a szakmai körök hol viccesen, hol teljesen komolyan emlegetik egy német számítógéptudományi szakember, Jürgen Schmidhuber nevét. Sokan úgy vélik ő az, aki talán a legfontosabbat alkotta a mélytanulási hálózatok terén – míg mások szerint egy zseniális képességű, izgága alak, aki magának követeli az elsőséget és az elismerést.

Kicsoda Schmidhuber?

A német férfi már az 1970-es években megszállottja lett annak, hogy intelligens gépek megalkotásával még nála is okosabb „teremtményeket” hozzon létre. A müncheni Műszaki Egyetemen szakdolgozata a végső önfejlesztő gépekről szólt, amelyek nem csak az ember által előre megtervezett tanulási algoritmuson keresztül tanulnak, hanem magát a tanulási algoritmust is megtanulják és továbbfejlesztik. Ez az ötlet évtizedekkel előzte meg korát, hiszen abban az időben épp egy újabb AI Winteren (az MI-kutatások befagyasztásán) volt túl a szakma, de még se hardver, se algoritmusok, se nagy adatok nem álltak rendelkezésre a robbanáshoz. Hősünk mindenesetre Münchenben doktorált 1991-ben, méghozzá a modern mesterséges intelligencia alapjait lefektető munkájával.

Tényleg a legbefolyásosabb MI-tudós?

Schmidhuber – és a tudományos iratok idézését számontartó Google Scholar – szerint a 20. század legtöbbet idézett, neurális hálózattudománnyal foglalkozó tudományos szakcikke az ő müncheni tanítványával, Sepp Hochreiterrel elkészült 1997-es Long-Short-Term Memory (LSTM), amely számos, akkor aktuális gépi tanulási problémára nyújtott megoldást. Ennek egy variánsa, a „vanilla LSTM-architektúra” gyakorlatilag minden mai, naponta használt rendszer alapja – ilyet találunk például a Google Translate-ben, más fordítóalgoritmusokban, de ezt használják olyan területeken is, mint az egészségügy, robotika, beszédfelismerés (Alexa, androidos mobiltelefonok). Ezt az architektúrát szintén Schmidhuber tanítványai alkották meg.

A német kutató X-fiókja melletti leírás nem is lacafacázik, egyszerűen így jellemzi őt: „Feltalálta a meta-tanulást (1987), a GAN-okat (1990), a Transformerst (1991), a nagyon mély tanulás (1991) stb. elveit. A mesterséges intelligenciánkat naponta sok milliárdszor használják.”

A Bloomberg és sokan mások az MI egyik atyjaként emlegetik, és Schmidhuber nem is szégyelli folyton a szakmabeliek orra alá dörgölni, hogy az ő és tanítványai 1990-91-es eredményei nélkül nem tartana itt a mesterséges intelligencia. Szó nincs arról, hogy ne ismernék el, hiszen rengeteg neves díjat kapott már. Csak éppen ezzel ő nem elégszik meg.

Egy ellentmondásos figura

Minden fenti érdeme igaz. Mégis, inkább arról lett híres (hírhedt?), hogy az egyébként egymással gyakran vitatkozó, de kollegiális MI-tudósok között dühödten támadja azt, aki nem ismeri el az ő és csapata jelentőségét, elsőségét. A szakmabeliek körében el is terjedt a német nevéből képzett "schmidhuberezni" kifejezés. Ezt arra használják, amikor valaki nyilvánosan megkérdőjelezi más kutatók munkájának eredetiségét. Ez a tudományág, amely egymás után következő generációk eredményeire építi az újabb felfedezéseket, érzékeny a konfrontatív Schmidhuber hozzáállására – noha a tények nagy valószínűséggel azt mutatják: a németnek alapvetően igaza van.

Apropó: külön bejegyzést írt az X-re az idei két fizikai Nobel-díj kiosztásáról, amely szerinte a plagizálást jutalmazta. (A cikk, ahogy a német többi számonkérő írása is, pontosan lábjegyzetelt, mindenki eldöntheti, hogy igaza van-e…)

Az idén 61 éves szakember ma is aktív, és a Swiss AI Lab IDSIA tudományos igazgatójaként továbbra is azon a területen alkot, amelyben tizenévesen beleszeretett.

Manapság sokat hallatja a hangját az MI veszélyeiről, miközben a jövőről optimista és nagyívű képet fest: „néhány tízmilliárd éven belül kíváncsi, önfejlesztő mesterséges intelligenciák fogják gyarmatosítani a látható kozmoszt olyan módon, ami az ember számára megvalósíthatatlan. Úgy hangzik, mint egy sci-fi, de az 1970-es évek óta nem tudok elképzelni egy hihető alternatívát erre a forgatókönyvre, kivéve egy olyan globális katasztrófát, mint egy totális nukleáris háború, amely megállítja ezt a fejlődést, mielőtt beindulna.”